Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.08.09

Olyan dolgot tudtam meg és egy kis pszichológia

Lustaság vagy depresszió

 Mártika sokáig jó tanuló volt. A jó tanuló. Akit ha felelni hívtak, hátradölt az osztály, néhányan látni vélték, amint egy-egy tanár beírja a jelest-még mielőtt megszólalt volna. Aztán valami megváltozott, nehezedett a tananyag, már nem volt könnyű tartani az iramot, a saját mércéjét sem tudta átugrani. Ő, aki nem szokott a kudarcokhoz, "leszerepelt" párszor, és ez elég volt a pánikbetegség kialakulásához. Szédülés, hányinger, szorongás jött rá, amikor téli szünet után vissza kellett volna menni az iskolába. Aggódó és felvilágosult szülei nem küldték, inkább nem is engedték iskolába. És minél tovább tartott az otthonlét, annál tovább tartott a pánik, annál erősebb lett benne a félelelm: mi lesz vele, ha ismét ott kell lennie?

 Pali bácsi története hasonló. Felszámolták a munkahelyét, ezért hetekig nem járt sehová. Azelőtt  művezető volt, már harmincévesen Pali bácsinak nevezték. A családja nem érti mi történt, talán alkoholista lesz, vagy szeretője van? Miért nem képes talpra állni és újra kezdeni mint már annyiszor? Elege lett  a munkából? Nincs többé önbizalma? Tán nem olyan fontos a családja, hogy legalább értük újra dolgozzon? Mások bezzeg örülnek, ha munkájuk van. Pali bácsinak meg olyan a szakmája, amire még mindig szükség van. Eljut odáig, hogy válaszoljon egy hirdetésre, súlyos szívdobogás, szédülés, verejtékezés vesz erőt rajta. Ha sörözni kell a haverokkal vagy játszani az egyéves unokájával, Pali bácsit mintha kicserélték volna: bájos, vidám, energikus, szalad és emel és hintázik és énekel. Ki érti ezt?

 Nem könnyű megérteni, és nem könnyű elhinni, hogy létezik részleges pánik, bizonyos helyzetektől való félelem. A betegek egy része hamar beteggé is nyílvánitja saját magát, azt várja, hogy egy kapszula(reggelire élénkítő, délutánra serkentő, estére nyugtató, éjszakára altató) hipp-hopp kivarázsolja belőle a bajt. Pedig senki és semmi  nem képes erre, főleg, ha ő maga nem akarja. És ez a kulcsszó: az akarat. Hogy van-e neki? És mitől lenne, amikor épp az akarat, a kedv, az életerő elvesztéséről szól ez a jó kis divatos pánikbetegség. Nem érti, mit várnak tőle, amikor  épp ez a gondja, hogy nincs meg benne a motiváció arra, hogy  bármihez kezdjen. Süllyedhet ez olyan mélyre is, hogy már a székből se tud fölállni, már a lakásból se tud kilépni, már a tömegközlekedés gondolatától is rosszul lesz. A környezete pedig tehetetlenül nézi a szenvedését. Tehetetlenül, mert ha nincs látványos bizonyíték a bajra, senki nem lát bele a másik lelkébe. Lenne legalább láza, vagy hasmenése, vagy kiütései, mint más  "rendes" betegnek, akkor hihető volna a lassú gyógyulás. De a környezetben élők  csak azt látják, hogy nagyon jól van, csak  tanulni/dolgozni ne kelljen. Attól mindjárt vége az erőnek. Ezért türelmetlenek, hitetlenek, végül lemondanak róla, leírják az egészségesek listájáról. Ez a vég. Vagy: agyondédelgetik agyonféltik, pátyolgatják, amitől a depressziós végleg leírja saját magát, látva,hogy ő már semmire se jó. Ez a másik vég. A lustaság gyanuja sem alaptalan, mint az akaratgyengeség megfelelője, mert nem valami könnyű ma az élet. Igenis sok erő és energia kell hozzá. Aki ezt elveszíti, a lényeget veszíti el. De-presszió=nyomás nélkül. Pedig itt nyomni kell a dolgot, vagy belülről, vagy külső nyomásra-kedves kényszerre, szerető erőszakra, presszióra- de nyomni kell, hogy a lustaságot lekűzdve elmúljon a depresszió.

Részlet: Bácskai Júlia Kalap c. könyvéből