Örkény István

Protekció

Elhatároztam, hogy D.-né dolgában, mely semmiféle sürgetéstől nem jutott dűlőre, fölkerestem a Barátomat. A Barátom közéleti férfiú, aki ország dolgát intézi, fel fogja hívni azt a szóban forgó hivatalt, ahol D.-né igazsága elakadt. Megteszi magáért az igazságért, s megteszi énmiattam, akiből nem lett közéleti férfiú; önmagának s nekem bizonyítja vele, hogy előmenetele nem tette gőgössé. Elmondja majd, mennyi tenger munka zúdult reá, éjfél után kerül ágyba, s hajnali hatkor már megy érte az autó. Napi tizennyolc órát dolgozik egy kényelmetlen zongoraszéken ülve, hat napja nem borotválkozott, és a minap nem ismerte meg a felesége, olyan régen látta. Miután szívem illendő módon megesett szenvedésein, fölhívja az illetékes hivatalt, és ott ráütik a pecsétet D.-né aktájára. Így történt ez már több hasonló esetben. Most is így történt volna, ha elébem nem áll az altiszt.

- Kit tetszik keresni? - kérdezte.

Megmondtam a Barátom nevét. E névnek ezen a helyen különös és mély zendése volt, mint amikor abban a templomban, amelyben az ember éppen ájtatoskodik, megkongatják a harangot. Az altiszt azonban szokva volt hozzá, nem rendült meg harangkongatásomtól.

- És kit jelentsek? - firtatta tovább.

Megmondtam a nevemet. Pompás nevem van: eddig még sehol sem gyanakodtak rá, hogy írót takar. Akárkit hívhatnak így, komoly embert, akinek állása van. Alkalmasint ennek köszönhetem, hogy eddig minden ajtó megnyílt előttem. 

A Barátomé nem.

- Milyen ügyben? - kérdezte az altiszt, fenyegetően és sujtásosan.

- Csak tessék szíves lenni bejelenteni - biztattam.

- Milyen ügyben? - faggatott tovább.

Akkora szeme volt, mint a gombostűn a gomb. Teljesen kifejezéstelen szem, de ha ránézett az emberre, elkezdett viszketni a bőr.

- Meg kell mondani, miféle ügyben, másképp senkit sem jelenthetek be. 

Lassan felém fordult a közfigyelem. Vagy tizen álltak ott, kétségtelenül 10 országos ügyben; nem állhatok elő azzal, hogy D.-né aktájáról hiányzik a pecsét. Ez volt a pillanat, amikor megszállt az ihlet. A Múzsa csókját éreztem az arcomon.

Közelebb léptem.

- Tetszik tudni - mondtam kedvesen -, engem az anyukám küldött.

Fölkapta a fejét. A szeme megrebbent. Egész határozottan az volt az érzésem, hogy pislogott.

- A kedves mamája?

- Hát persze.

- És miért?

- Mert éppen savanyítja az uborkát...

Most ő lépett egyet közelebb.

- Az uborkát?

Körös-körül az a tíz igen buta arcot vágott. Ő nem .

Ő megenyhült, érdeklődni kezdett. Végre a sok országügye közt egy emberi méretű ügy. Az ő ügye.

- És mi legyen azzal az uborkával? - kérdezte jólelkűen.

- Hát éppen ez az. Anyukám tudniillik már meghámozta...

- Meghámozta? - hökkent meg. - Ki hallott olyat? Nem szabad lett volna meghámozni.

- Dehogynem - nyugtattam meg. - Éppen, hogy hámozni kellett, mert ő - mutattam az ajtóra -, ő adta az előírást. Tessék bejelenteni, mert anyukám tudni akarja a folytatást. 

Összecsapta a kezét.

- Mind meghámozták? - kérdezte kétségbeesetten.

- Mind - mondtam. - Körülbelül egy fél mázsa uborkát.

Fejéhez kapott s berohant. Egy perc múlva bévül voltam az ajtón, barátom telefonált, az illetékes hivatal pedig beleütötte a pecsétet D.-né aktájába.

Így kell ezt csinálni. 

1948