Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Váci Mihály Kell lenni valahol egy őshazának

Ének Kőrösi Csoma Sándorról

                         1.

Nem találta honfitársait a hazában:
-remélte:-messze magyarokra lel.
Emberre vágyott:-nekivágott
az elfeledett népet megkeresni.
Haláláig hitte:-él az elfogyó rokonság,
mely emberré teremtette őt.
Hitte:-kell lenni valahol egy őshazának,
hol érdemes polgára lehetsz az emberiségnek,
a küzdelemért tisztelik egymást a társak,
az igazság kinyílik, mint a népmesék virága,
a közmondások kútjából csobog a beszéd,
népdalok fényes madara a lélek.
 
                         2.
Ment, mintha fáklya menne, szállt, mintha
                                               szállna tűz.
Követte látomását, mint füzek a folyót,
Sebes volt már a lába:-lelkét kapcának
                                               rácsavarta.
Nem birta már a talpa:-tenyerén ment
                                               tovább.
Ha lerogyott a teste:-föléborult a hit sátra.
Ha földreszállt a lélek:-delelt a képzelet.
És kúszott, mint a kígyó, bőrét naponta hétszer
                                               levetve.
Ragyogott, mint a gyík, minden meredeken.
Sztyeppén szavannafű, sivatagban tövis.
A határokon messziről jött ösvény,
az őrszemek lába alatt kanyargott tovább.
Imádkozott, akikkel imádkozni kellett,
míg lesték ajkát, szívét lámák és dervisek.
 
                         3.
Miért nem kutatott izgató teát, furcsa                
                                               fűszereket,
uraknak művelt mámort, nőknek rafinált
                                               ragyogást;
-szerződés kísérte volna, emirek kánok
                                               fogadása,
hazai hivatalnokok lobogó nyelve a
                                               zászlórudakon.
De ő elejtett eszmét, elítélt kultúrát keresett,
a teremtés legendáinak folyóközeit:
-rokontalan ragozású nyelvet, az édes
magánhangzók zsendice ízét,
a mongolos barna „a” völgyét, az „i”-zés
                                               havas legelőit;
kereste, merre tévelyegnek szavak hamvas
                                               szürke gulyái,
hol van az „I” széles folyóparti lapálya,
                                               az a lejtő,
melyen az első „ly” lassú gulyája lehömpölyög,
hol van az anyjuk vesztett fürjecske-szavak
                                               sipogása,
istállózott nyelvünk régi legelője, a száját tömő,
ahol első szavunk döfödi szívünket,-boci az
                                               anyja tőgyét.
hol friss szél, a fagy, a fűz, a fagyal, a fenyők,
                                               folyamok,
furulyát kínáló fiatal fák, fütyürészést tanítók,
a csattogó madarak szárnyaiból kihullott
                                               szerelmes szavaink,
hol a jajgató juhok, amelyektől a pusztán
                                               szülő nők
eltanulták a panaszt, míg körben énekelt a      
                                               nyáj,
hol a hosszúsági kör, melyen északra-délre
                                               terelgetve,
a csorda után vonulók megtanulták
északon az „é”-t, délen a dallamos „a”-,”o”-t,
                                               a lágy bánatokat,
erdők alatt a balladát, zúzmarában a meséket.
Kereste a barikáktól átvett sírást, a meleg
                                               „e”-k tőgyét,
a szopós gyerek ajka „ö”-ző dödögését,
a ménesek nyerítését a pej vihogású
                                               nevetésben.
a recsegő torkok énekeit, a farkasvonítás
kromatikus skáláit a sirató énekekben.
Kereste apja gyalogos ujjainak utóvéd seregét,
 a hálót és hurkokat fonó ujjak nomád telepeit,
kereste rokonait, kiknek lába a földet olvassa,
                                               utakkal teleírja,
mint szerelmes száj-járnak le-fel az anyaföld
                                               tenyerén;
ha égre néznek, tudják a holnapokat,
kezük isten hatalmas keze,
megérintett minden teremtett dolgot.
 
                         4.
Hucul lovacskán poroszkál a sírás.
Mint egy szekér, bánattal megrakodva.
Batyuba kötött lélek lábra kél az úton.
Szelid falvak viszik meleg szájukba véve.
Tenyérről tenyérre adogatják a völgyek.
Sírás nagy folyóin átviszik román révészek.
Bozontos yak bozót közt tör keletre,
-Nagy-Alföldnyi a homloka,
hátán visz egy kiáltást, mint szél a tüzet.
A Selyem Úton vándorol egy gyertya.
A sivatagban muskátli botorkál.
Paraszti tulipán járkál a köveken.
Sírásnyi patak keresi a tengert.
Az éhség sztyeppén szomjúság szivárog.
Más vallású dervisek őrjöngő tömegében
titokban keresztet vet a népdal.
Falusi templomtorony lábal idegen világban,
félve térdel le:-harangja fel ne zengjen.
 
                         5.
A Föld szerette őt, jó fiává fogadta,
cipelte ringva, két kontinensen át.
Ormányával a hátára emelte,
vitte Eurázia:-e lomha elefánt.
Mert értette őt az a hatalmas állat:
szerette a jó simogató kezet,
mely elindult valahonnan a szeme aljából,
fületövét vakargatva-valamit keresett.
 
                         6.
Hull egy csillag-ki hull utána?
Huny az üszök-ki fúj ma rája?
Sír a parázs-ki lenne lángja?
Kihúny egy eszme-ki gondol rá ma?
Messze fogy egy nép-ki megy utána?
Ki indul innen-nem őshazába,
Csak e távoli-mai hazába?
 
                         7.
A tudós tanulatlanok közé indult:
Tanulni tőlük nem restellt a tanár.
A humanista professzor nomád rokonai közt
kereste az emberség tűnő nyomait.
Az akadémikus pásztorok tudására vágyott;
tőlük tudni meg:-amit a kultúra keres.
 
Nem lelt az őshazára, de látta
-szegények hazája a Föld.
Reménytelen testvéreit nyomozta,
így lett rokona a reménykedő emberiség.
 
Indulj te is, kutasd hazádat,
-eljutsz a nagyvilágba.
Keresd fel, értsd, szeresd e rokon népet:
-s itthon is az emberiségre találsz
                         . . .
 
Mert egyedül vagyunk, mert sokan vagyunk,
mert egyedül akarunk lenni, mert félünk
                         egyedül,
mert sok a munka, mert nincs semmi komoly
                         munka,
mert sok a feladat, mert nem tudjuk mi a
                         feladat,
mert robotolunk, mert nem teszünk semmit,
mert annyi a tennivaló, mert nincs sehol a tett,
mert annyi sok az időnk, mert oly kevés az
                         időnk,
mert elég volt az életből, mert félünk a haláltól,
mert jóllaktunk, mert nagy az éhség,
mert keresünk valakit, mert elvesztünk valakit,
mert annyi sokat tudunk, mert nem tudunk
                         semmit,
mert be kellene vallani valamit, mert el kell
                         titkolni valamit,
mert kérdezni kellene valamit, mert felelni
                         kellene valamit,
mert hiszünk, van még valami, mert nem
                         hiszünk, hogy lehet még valami,
mert nincs sehol, amit keresünk, mert nem is
                         keresünk mi semmit,
mert együtt nem tudjuk, mi az, ami
                         mindnyájunknak kellene már,
mert még azt sem tudjuk, kell-e nekünk valami
                         igazán,
mert nem is vágyunk, verekszünk, sóvárgunk
                         semmi után.
Kell-e valami ennek az emberiségnek igazán?
Hiszen most építi jövője nagy stadionjait,
a gyomra nagy raktárai feltöltve évszázadokig,
és mert ez nincs meg, és mert ez megvan,
és mert jóllakott, és mert éhezik,
és mert megváltják egymást, és mert kiírtják
                         egymást,
és mert vértelen világháború van, és mert
                         véres világbéke van,
és mert gazdag az emberiség, és mert
                         nyomorult az emberiség,
és mert rendben él, és mert gyílkos káoszban él,
és mert mindegy miért, mikor és hol, és mi
                         van, és mi lesz,
egyedül annyian, oly mérhetetlen tömegben,
mindig egyedül, mindig együtt, mindig
                         egymással,
mindenki mindenkivel, mindenki ellen,
együtt egymással, egymás ellen.    
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.