Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Micsoda memória!

Öregségemre - bocs', idős koromra - megadatott nekem az az öröm, hogy nem romlik a memóriám. Ugyanis már fiatal koromban is rossz volt. Higgyék el, ez nem gyönge poén, ez boldogító tény, tény, tény.

  Míg kortársaim egyre - másra panaszkodnak, bosszankodnak, hogy már nem jut eszükbe egy név, egy évszám, egy cím, egy verssor, az új orvosságuk neve, szomszédjuk telefonszáma - én kajánul örvendezek. Ezt megspóroltam, nekem harminc éve se jutott eszembe.

  Persze, azért vannak nüanszbeli különbségek, hogyne volnának! Mondjuk, negyven évvel ezelőtt nem töltöttem naponta sok - sok időt azzal, hogy keresem a szemüvegem. Aztán az sem okozott reggelenként gondot, hogy bevettem-e már az orvosságokat. Nem szedtem én akkoriban semmit. ( S ha a kedves olvasó most megkérdezné, hogy miért nem hordom láncon a nyakamban az okulárét, avagy miért nem használok napi gyógyszeradagoló dobozkát, hát arra is megvan a válasz. A lánc idegesített, a dobozkából pedig már kettőt elsuvasztottam valahová, csak nem dobok ki pénzt harmadikra!)

  S talán még valami a tovatűnt ifjúság vitathatatlan könnyedségéből: akkortájt sose mentem vissza a lépcsőházból, miután bezártam a lakásajtót, hogy ellenőrizzem, nem felejtettem-e égve a gázt. Bár, ha jól utánagondolok, ez nem volt egyértelmű előny, mert huszonvalahány évesen, mikor a férjemmel kirándulásra indultunk, én kicsit késlekedtem a szendvicsek miatt, majd siettemben a villanytűzhelyen felejtettem a húslevest, igaz, takarékra állítva. 

.................................

Nemrégiben egy fiók mélyéről kezembe került egy régi cetli. Tele vagyok ugyanis cetlikkel, mert ha eszembe jut valami megírásra érdemes gondolat, hát fölfirkantom egy cetlire, nehogy elfelejtsem. Ezen a cetlin a következő állt:

" Akkor ununk meg valakit, amikor már mindent elmeséltünk neki magunkról."

Huhú, rikkantottam fel, ez aztán a magvas hülyeség! Ilyesmit csak nagyon fiatalon gondolhat az ember! Meghatottan forgattam a sárguló cetlit, melynek korát nemcsak a firkantáshoz használt tintás töltőtoll, hanem a naivitás, az élettapasztalat hiánya is valószínűsíthette. Legalább 50 év.

  Ma már sokkal okosabb vagyok. Tudom, hogy egy kapcsolat, egy barátság mélysége, időtálló volta éppen azon mérhető le, hogy hányszor meséltük már el egymásnak ugyanazt. Hogy otthonosan mozgunk a másik múltjában, ismerősek a helyszínek, a figurák, tudjuk, hogyan vészelte át a háborút, az ilyen-olyan nagy kalandot, hogyan sikerült megszöknie, miként sétált bele egy újabb csapdába, és ki jött vele szembe a határállomáson. Tudjuk már, persze, tudjuk, mint a gyerek, aki legszívesebben ugyanazt a mesét hallgatja, és nem unjuk. Sőt, élvezzük, mert biztonságot nyújt, s a meghitt együvé tartozás érzését árasztja."

Részlet, Janikovszky Éva De szép az élet című könyvéből.

viaszvirag-2016.05.07..jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
      1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  

Statisztika

Online: 12
Összes: 1165694
Hónap: 21242
Nap: 771