Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kardos G. György Azok a régi szép tárcák

parole-dieu-parole-vie-2.jpg 

 Azok a régi szép tárcák

Istenem, hol vannak már azok az idők, amikor az újságolvasás valami nemesebb szórakozást jelentett. Amikor a polgár a pincskalapját felakasztotta a kávéházi fogasra, a karlsbadi reggelijéhez pohárban vedelte a lágy tojást, s mellé kikérte a reggeli lapokat. „Két toj poh…” – kiáltotta a pincér a kasszírnőnek, aki a lengőajtó előtt maga is belemerült Szini Gyula aznapi tárcájába. A lapok tárcái beletartoztak a reggeli szertartásba, a szűrt, félbarna kávéhoz elmaradhatatlan tartozék volt a rövidke iromány, amely egy vastag vonal alatt húzódott meg a lapokban, s a szerzők között olyan nevekkel találkozhatott az olvasó, mint Cholnoky Viktor, Lovik Károly, Molnár Ferenc vagy Krúdy Gyula. Ezek a tömör életképek – melyek francia hatásra honosodtak meg a magyar sajtóban – könnyekre vagy mosolyra fakasztottak, politikával leginkább csak a sarki hordárok foglalkoztak vagy az izraelita gabonaügynökök, akik délben a velős csont veregetése közben nem mulasztották el megjegyezni: „Ez a Wekerle nagy koponya…” Kossuth Ferenc keservesen elraccsolt parlamenti javaslatai az érdeklődés szempontjából eltörpültek egy lefüggönyözött gumirádler titkai mellett.

Ám a politika fokról fokra kezdte megkövetelni a magáét a sajtóban, betüremkedett még a vonal alá is, és kiszorította a könnyes-bús emberi cselekményeket. A régi klasszikus tárca lezüllött az utóbbi évtizedek során, érdekeket szolgált és gyűlöletet szított. Nem is foglalkoznék vele, ha a múltkoriban a Népszabadság hasábjain nem találkozom egy igazi, békebeli tárcával.

Még melegiben fel is olvasta valaki egy társaságban, történetesen hervadt és többszörösen is átjátszott irodalmárok előtt, egyikük meg is jegyezte: „Kicsit szentimentális.” De közben érezni lehetett, hogy a torka elszorul. Pedig a történet nem volt szentimentális, éppen a tárgyszerűség tette szívbe markolóvá. Egyszerű kis eseményről szereztünk tudomást, az aprócska epizód a Pozsonyi úton esett meg, és egy magányos, idős hölgyről szólt, aki betipegett egy szárnyasszakboltba, mert hát farból, hátból, szárnyakból olcsó és tápláló levest lehet főzni. Egyetlen hozzátartozója, egy öreg, süket kis eb – 17 éves – elunta a kirakat előtti ácsorgást és a gazdi után somfordált a boltba. Egy baromfiszállító munkás erre megragadta a törékeny kis jószágot, és teljes erővel kihajította az ajtón. A vékonyka bordák összetörtek. A Dido névre hallgató kutya félholtan feküdt a kövezeten, és éppen úgy nem értette a gyilkos emberi indulatokat, ahogyan gazdija hitvese sem értette, amikor – nagyon régen – puskák csövei meredtek rá. Az idős hölgy férjét ugyanis megölték a háborúban. Szelíd tanárember volt és verseket írt. Verseiben a feleségét ugyanúgy nevezte, ahogy ma is ismerik a Pozsonyi úton: Fanninak. Így írt róla egyik utolsó versében: „És Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt…”

Nem szégyellem bevallani, sírással küszködve olvastam a tárcát. Azután kiszakítottam az újságból, szépen összehajtogattam és a kabátom belső zsebébe rejtettem, a szívem fölé. Akárcsak kilencven évvel ezelőtt tettem volna. Bár ez esetben még fel is állok, odasompolygok a kasszírnőhöz, behajolok az ablakán – finszterlizésnek nevezték ezt a mozdulatot valaha – és azt kérdezem:

– Olvasta nagysád Bächer úr legújabb tárcáját?

Mire a kacér özvegy – képzeletem szerint – azt válaszolja:

– Én Bächer úr minden tárcáját elolvasom.

– Bächer úr jó író – mondom én.

– Az nem beszéd – süti le a szemét a kassza élveteg tündére. – Be szokott nézni egy stuccnira néha. Császárkörtét iszik hozzá. Szép fekete szakálla van, és a Kertész utcai könnyűvérű hölgyek csak Ivánkának szólítják…

1996. szeptember 27.

 

 
 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30        

Statisztika

Online: 8
Összes: 1160912
Hónap: 22247
Nap: 754