Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kórházi imádság

A kórházakban (újabban?) istentiszteletet tartanak, és a lelkiatyákkal személyesen is lehet beszélni az úgynevezett fogadóórákon. Biztos vagyok benne, hogy nem csak azok keresik fel a papot, akik gyónni akarnak. Kórházban fekve bizonyára azok is kényszert éreznek a találkozásra, akik egyébként templomba se járnak.

De mit mondhat egy ateista beteg?

-Jó napot kívánok, bocsánat: dícsértessék, tisztelendő atyám...Nézze el nekem, hogy nem vagyok otthonos még a köszönésben se, de úgy gondolom, attól, hogy én nem hiszek Istenben, még fölkereshetem Önt, és bizonyára meghallgat. Muszáj, hogy beszéljek valakivel azokról a dolgokról, amelyek velem, velünk történnek a kórházban. Higgye el, el sem tudjuk mondani. A hozzátartozókat, a barátokat egy világ választja el tőlünk, ők csak az eszükkel képesek felfogni az itt történteket, és nem a szívükkel. Ők nem érzik, legfeljebb értik a kiszolgáltatottságot, a védtelenséget, a könyörtelen közömbösséget, amely nap mint nap bénult hallgatásba kényszerít bennünket.

Nem tudom, hogy a betegségemet kiderítik-e, meggyógyítanak-e, azt a gyógyszert kapom-e, amelyik valójában a legjobb, de higgye el, nem is ez kelt most félelmet bennem, hiszen a szakmai törődés ellenőrizhetetlen, és csak később jövök rá, ha valaki valamit elszúrt. Emiatt tehát ezután kell majd aggódnom, ettől most még embernek érezhetném magamat...

 Más miatt félek, tisztelendő atyám. Elveszettnek érzem magam, és reményeimnek nincs fogódzója. Az ápolónő átnéz rajtam, nem vagyok súlyos beteg, nem kell etetni, emelgetni, és az a szemükben-tisztelet a kivételnek-egyenlő azzal, hogy nem kell hozzám szólni sem.

 Talán nem is érnek rá. Érthető, hiszen nagyon elfoglaltak. A szobában fekszik egy beteg, aki ismerős a kórházban. Naponta hússzor  benéznek hozzá, ápolónők, laboránsok, ki tudja még, milyen titokzatos beosztású

 

fehér köpenyesek, akik mind megkérdezik, nincs-e szüksége valamire. A nőnek persze, nincs, hiszen igényeit már  a többiek kielégítették. Mindahányan megigazítják a párnáját, üzenetet vesznek át és hoznak, elmélyült beszélgetésbe  kezdenek, amelyeknek izgalmas témája a nőbeteg férfi ismerőse. A fehér köpenyesek kávét hoznak neki, és üdítőt. Így persze nemigen jut idejük másokra. Pedig higgye el, tisztelendő atyám, sok beteg lesi őket, hátha elkapná a tekintetüket. De az Istennek se néznek ránk, kifordulnak a kórteremből, mert sűrgős dolguk van.

 Hogy miért lessük őket? Reméljük,hogy szóba állnak velünk, és akkor végre valakitől megtudhatjuk, miért vagyunk itt, és meddig. Mert nem mondta meg az orvos sem. Bejöttünk a kórházba, és felvételkor aláirattak velünk egy papírt, hogy beleegyezünk az orvosi  beavatkozásokba. Felvételkor! Előre! Hogy "látatlanban" beleegyezünk mindabba, ami itt történni fog velünk. Tudom tisztelendő atyám, fölösleges a háborgásom, hiszen minden magyar kórházban ez a rend. De attól, hogy szokásossá vált, attól ez a gesztus még nem nemesedhet jóvá, emberségessé...

 Aztán elkezdtek vizsgálgatni bennünket. Ide-oda küldözgettek, szúrtak és röntgeneztek, nyomkodtak-sokszor nem tudtuk, miért. Ha beléptünk a rendelőbe, köszöntünk, persze nem igen fogadták. Jó, tudom, nem érnek rá, sok a dolguk. Nemigen beszéltek hát velünk. Legfeljebb annyit közöltek, hogy feküdjünk föl az asztalra. Aztán az orvos néhány titokzatos, érthetetlen szót mormolt az asszisztensnőnek, aki azt leírta. Egyikőjük sem nézett ránk. Egymás között intézték el, mintha mi betegek, nem is lennnénk ott...Érti, tisztelendő atyám? Ők ketten megbeszélték, hogy mi bajom van, de nekem nem kötötték az orromra.  Pedig mi, betegek, mindent szeretnénk tudni. Azt, hogy a vizsgálat eredménye jó-e vagy esetleg rossz, mitől kaphattuk a betegséget, mi lesz velünk, mi várható, operálni szokták-e az embereket ezzel a nyavajával vagy megúszhatjuk esetleg gyógyszerezéssel? És ez így megy napról napra, tisztelendő atyám. Minden nap hoz valami új eredményt, vizsgálatot, és nem tudjuk miért, mire jó ez, mit szeretnének kideríteni...

 És akkor...akkor azt mondja az adjunktus a szobatársamnak: "Nehogy elsírja magát a professzor úr előtt. Inkább bőgje ki magát a WC-ben!" Ez az asszony harmincöt éves, és ha megoperálják, többé nem szülhet gyereket. És akkor azt mondják neki tisztelendő atyám, nehogy elsírja magát. Hát már ezt sem lehet? Sírni sem? Nem lehetnek könnyeink, érzelmeink? Hol van az előírva, melyik kórház rendjében? Hiszen még az Isten előtt is lehet sírni! A professzor tán hatalmasabb mint az Isten? Tudja, hogy testünkkel rendelkeznek, hiszen aláírtuk a papírt, hogy mindenbe beleegyezünk, de a lelkünket nem adtuk el. Az érzelmeinknek nem parancsolhatnak. A könnyeinket nem tilthatják meg.

 Tisztelendő atyám, ön is azt mondaná ennek az asszonynak, hogy ne sírjon? El lehet venni tőle a nyílt, a bármikor kitötő sírás jogát? Beleegyeztünk, hogy a test fájdalmát gyógyszerekkel nyomják el, de abba nem , hogy a lélek dühét, indulatát tiltásokkal fojtsák belénk...

 Tudja tisztelendő atyám, vannak, akik abban reménykednek, hogy minden más lesz, ha megfizetik az egészségügyi dolgozókat. Nem tudom miért, de én kételkedem. Hiszen most is ismerünk orvosokat és nővéreket, akiknek mosolya jobban hat ránk, mint a legerősebb fájdalomcsillapító. Sokan kevés pénzért is kedvesek hozzánk. Lehet, hogy vannak fehér köpenyesek, akik akkor se fognak szeretni bennünket, ha megfizetik őket...Ön szerint lehet kiprovokálni pénzzel a törődést? Forintokat adni a szeretetért? Akiben nincs szeretet, abban a pénztől se lesz. Vagy mégis? Ha megfizetik őket, mosolyogni fognak? De mit ér az a mosoly, tisztelendő atyám, amelyet a pénz csiholt ki? És mi lesz velünk addig, amig nem jut annyi pénz az egészségügyieknek, hogy elvárhassuk tőlük az emberséges bánásmódot? Addig nem kapunk tőlük emberhez méltó hangnemet, figyelmet?

 Ha imádkozik, tisztelendó atyám, foglalja imáiba a pogány betegek fohászát is, hogy ne legyen égi és földi hatalom, amely elnézi ezt, hogy a gyógyítani rendeltetett emberek semmibe vesznek bennünket. Hogy senki se bocsássa meg a vétkeiket, miként mi se bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek.

(Szerző:Dr.Kovács Zsuzsa-valószínűleg írói álnév)

 
 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30        

Statisztika

Online: 16
Összes: 1145121
Hónap: 19376
Nap: 757