Arany János                                                               

Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el - úgy lehet, korán -
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret... de mostohán:
Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk e földi téreken.”
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. -
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!

(1850.)

Reményik Sándor       

Örök szerelem

Egy bükk és egy fenyő.

Úgy összeforrtak ők,

Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,

Egymást halálig híven szeretők.

A bükk a nő,

A fenyő tán a férfi.

Egy áll szikáran, míg a bükk elomló,

Ölelő karjaival átaléri.

Úgy látszik, mintha reáomlana,

Pedig támasztja, mint a fenyő őtet,

S övezi csendes napfény-glória

A vihar ellenébe szegülőket.

Így öregednek meg:

Egy örök ölelésben.

Ölelkeznek a törzsek, koronák,

Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

Mikor kezdődött az ölelés?

Ez volt a növésük célja, iránya?

Egymáshoz simult itt már hajdanán

Két Isten ültette pici palánta?

S ahogy a törzsük hatalmasodott:

Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,

Törzsüket bronzzal ötvözte körül

A felkelő és a lemenő nap.

E mozdulatlan, néma szerelem

A jót s a rosszat most is együtt állja.

S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:

Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

Radnóti Miklós

ÉJSZAKA