Ha nyergelik, felnyihog,

sörénye-rázva inog,

nem röpteti lovasát

többé táncos-kényesen.

Elnézem hat bélyegét

s látom:császári pecsét.

Messze vonuló hadak

hagyták el az útfelen.

Száraz bőre sebhelyes,

szügyig sáros és rühes,

áll a hóban, kókkadoz,

kopott szőre fénytelen,

Tavaly még rablók után

vágtathatott féktelen,

gyors inakkal áthúzott

szittyósokon, réteken.

Nincs tiszturak kedvire,

csak a császár ménese;

s ez a hajdanán gyihos

szédeleg most betegen.

Egyszer félre ugratott,

vagy egy rögön felbukott,

s farára vertek, eredj,

elcsapták könyörtelen.

Ha embert lát, szomorú,

szeme tükrén szürke bú.

Hol az ura?

Merre az ifjúság, az eleven?

A hideg ég távoli,

vadludak a társai;

szabadban hál éjszaka,

varjúkár szól szüntelen.

Aki enni ad neki,

haláláig követi,

szánjátok meg,

hogyha fű serken,

zöldellő selyem.

(Kormos István fordítása)