Tu Fu: Szánakozás egy gebe fölött.
Ha nyergelik, felnyihog,
sörénye-rázva inog,
nem röpteti lovasát
többé táncos-kényesen.
Elnézem hat bélyegét
s látom:császári pecsét.
Messze vonuló hadak
hagyták el az útfelen.
Száraz bőre sebhelyes,
szügyig sáros és rühes,
áll a hóban, kókkadoz,
kopott szőre fénytelen,
Tavaly még rablók után
vágtathatott féktelen,
gyors inakkal áthúzott
szittyósokon, réteken.
Nincs tiszturak kedvire,
csak a császár ménese;
s ez a hajdanán gyihos
szédeleg most betegen.
Egyszer félre ugratott,
vagy egy rögön felbukott,
s farára vertek, eredj,
elcsapták könyörtelen.
Ha embert lát, szomorú,
szeme tükrén szürke bú.
Hol az ura?
Merre az ifjúság, az eleven?
A hideg ég távoli,
vadludak a társai;
szabadban hál éjszaka,
varjúkár szól szüntelen.
Aki enni ad neki,
haláláig követi,
szánjátok meg,
hogyha fű serken,
zöldellő selyem.
(Kormos István fordítása)